KÜLDJÜNK-E ÜZENETET A VILÁGŰRBE?

A SETI és a San Marino-skála

 

Megjelent az Élet és tudomány 2008. augusztusi számában

 

Írta: Dr. Almár Iván

 

 

A Földön kívüli civilizációk keresése (SETI, Search for ExtraTerrestrial Intelligence) kapcsolatban van ugyan mind az élettel, mind a tudománnyal, mégis ritkán szerepel az Élet és Tudományban. Jelenleg éles vita folyik a SETI közösségen belül egy érdekes problémáról, amiről az alábbiakban „első kézből” számolok be.

 

A probléma

 

    Az IAA (International Academy of Astronautics, Nemzetközi Asztronautikai Akadémia) SETI bizottsága hosszas előkészítés után 1994-ben fogadta el az első hivatalos dokumentumot arról, hogy mi a teendő egy Földön kívüli civilizáció nyomainak felfedezése esetén. Az „Elvek deklarációja egy Földön kívüli intelligencia felfedezését követő aktivitással összefüggésben” című dokumentumot csaknem minden SETI kutató és hat nemzetközi tudományos szervezet támogatta. A deklaráció elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a felfedezést eltitkolni nem szabad, de kimondta azt is, hogy „Válasz sem üzenetre sem a Földön kívüliek egyéb megnyilvánulására nem küldhető megfelelő nemzetközi konzultáció nélkül”.

    Két évvel később született meg a második dokumentum („Position Paper” néven), ezúttal arról, hogy milyen feltételek mellett sugározhatók jelek vagy üzenetek feltételezett Földön kívüli társaink felé. A dolgozatot az IAA főtitkára 2000-ben terjesztette a COPUOS (Committee on the Peaceful Uses of Outer Space, ENSZ Világűrbizottság) elé annak érdekében, hogy a témáról szülessen ENSZ állásfoglalás is. A dolgozat egyik pontja így fogalmaz: „Az egyes államok ne küldhessenek semmiféle üzenetet Földön kívüli intelligencia felé, amíg a megfelelő nemzetközi konzultációk nem történtek meg.”

    A két dokumentumban megfogalmazott kívánalom ellentmondását valahogy fel kell oldani, valamelyiket módosítani kell. Vagy mindenféle üzenet sugárzásának előfeltétele a nemzetközi konzultáció, vagy csak a válaszadásé. A SETI közösségen belül hosszú évek óta nincs egyetértés abban a tekintetben, hogy melyik a célszerűbb. Miért? És mit lehetne tenni az egység helyreállítása érdekében?

 

Egy hasonlat: a mentőcsónak

 

    Képzeljük el a következő, szörnyű helyzetet! Egyedül sodródunk egy viszonylag jól felszerelt mentőcsónakban valahol a hatalmas Csendes-óceánon, ahol hajónak, szigetnek, repülőnek, egyáltalán civilizációnak napok (vagy hetek?) óta semmi jele. A fedélzeten van némi élelmiszer, ivóvíz és kötszer, található látcső, sőt rádióvevő és puska is. De a rádióban folyamatosan csak zörej hallatszik, vadászni pedig nincs mire. Semmi jele annak, hogy bárki lenne rajtunk kívül a világon. A tenger most viszonylag nyugodt, de semmi garancia nincs arra, hogy előbb utóbb nem tör ki pusztító vihar. Egyre nehezebb a forróságot is elviselni. Az sem biztos, hogy egészségünk hosszabb időre megmarad, ugyanakkor takarékoskodni kell a vészesen fogyó élelmiszer és ivóvíz készlettel.

    Valahogy segítséget kellene hívni. Integessünk fehér zászlóval, vagy kiabáljunk folyamatosan bele a körülöttünk levő üres világba? Elég fáradságos és kilátástalan ügy, mert aligha venné észre bárki is. Némi erőfeszítéssel sikerült a puskához világító lövedékeket készíteni, amivel messzebbre ható veszélyjelzéseket adhatnánk, hogy kapcsolatba lépjünk valakivel, aki segíthet. De mikor és milyen irányba lőjük ki azt a néhány lövedéket? És – ami a legfontosabb – aki esetleg véletlenül észreveszi, tényleg segíteni fog, vagy éppen ellenkezőleg, szabad zsákmánynak tekint? Hiszen semmit sem tudunk arról, hogy milyen népek laknak a környéken (ha egyáltalán laknak), baráti vagy ellenséges-e a viszonyuk egy váratlanul felbukkanó idegenhez? Nem az lenne-e inkább a célszerű viselkedés, ha csendben maradnánk, látcsővel figyelve a látóhatárt és folyamatosan tekergetve a rádióvevőt – hátha felfedezünk valamit, vagy valakit, aki elég bizalomgerjesztő megjelenésű és viselkedésű ahhoz, hogy megkíséreljük a kapcsolatfelvételt? Ha pedig fenyegető viselkedésű idegenekre bukkanunk, akkor nem jobb-e észrevétlenül tovább sodródni az óceánon?

 

SETI és METI

 

    Az emberiség egy kis, de távlatilag gondolkozó csoportját manapság hasonló rémálmok gyötrik. A mi „Föld” nevű mentőcsónakunkban persze nem egy, hanem hatmilliárd utas él, úgy, hogy túlnyomó többségüknek fogalma sincs arról, hogy a helyzet kritikus. Elvégre a „sodródás” a lakatlan világűrben – vagyis a történelem – immár évmilliók óta folyik, és bár a fenyegető jelenségek egyre gyakoribbak, miért ne élhetnénk túl a következő évszázadokat is úgy, ahogy ez eddig történt? Sajnos az óceánon sodródó mentőcsónak hasonlat több szempontból sántít. A Földön az elmúlt száz évben hihetetlen technikai fejlődést, a természeti környezet fokozódó, gyors pusztulását, a népesség robbanásszerű növekedését és globalizációt hozott – mindezen jelenségek pozitívumaival és súlyos veszélyeivel együtt. Ilyen korszakra még soha nem volt példa az emberiség történetében. Ugyanakkor látszólag egyedül vagyunk egy minden képzeletet felülmúlóan hatalmas világegyetemben, társainkat nem látjuk, nem érzékeljük sehol. Honnan kérjünk segítséget és hogyan?

    Az idegen civilizációk tudományos alapon végzett kutatását az különbözteti meg a vallásoktól, hogy a segítséget nem az égben, hanem a fizikai-csillagászati eszközökkel tanulmányozható Univerzumban keresi. Elvégre ehhez már a múlt század közepén sikerült megfelelő eszközöket (rádiótávcső, optikai óriástávcső, lézer, számítógép stb.) kifejleszteni. Mintegy 48 éve a hallgatózás, vagyis az idegenek esetleges rádióüzeneteinek, jeleinek keresése is megkezdődött. Bár ez a tevékenység műszaki értelemben nagyot fejlődött azóta, de mindmáig nem vezetett eredményre. A türelmetlenek szerint vagy azért, mert tényleg egyedüli technikai civilizáció vagyunk a kozmoszban, vagy azért, mert ha mindenki hallgatódzik vagy rejtőzködik, akkor nem is jöhet létre semmiféle kapcsolat. Az előbbi felfogás hívei feladnák a SETI programot is, mint idő- és pénzpocsékolást, az utóbbiak viszont haladéktalanul elkezdenének üzeneteket sugározni a csillagok felé. Egy harmadik csoport – nem tagadom, hogy ezek véleménye áll hozzám a legközelebb – nem csökkentené, hanem fokozná az idegen civilizációk nyomainak kutatását az égen (vagyis a hagyományos értelemben vett SETI programot), ugyanakkor óvatosan, átgondoltan és egyetértésre törekedve támogatná csak az üzenetek küldését, vagyis a METI (Messaging to ExtraTerrestrial Intelligence, üzenetküldés Földön kívülieknek) programot.

    Mi a kettő között a lényegi különbség? Több is felemlíthető. Elsősorban az ő jeleiknek, esetleg nyomaiknak a felfedezése óriási jelentőséggel bírna ugyan az emberiség tudati fejlődése szempontjából, de nem árulna el semmit rólunk, vagyis erről a nagyon fiatal, ellentmondásos és sérülékeny emberi civilizációról. Másodsorban a SETI (vagyis az univerzum folyamatos figyelése egyre szélesebb frekvenciatartományban az optikaitól a rádióig) viszonylag olcsón elvégezhető feladat, amely egyúttal elősegíti a csillagászat fejlődését és az Univerzum jobb megismerését is. Harmadsorban a SETI programon dolgozó kutató remélheti, hogy ő lesz az, aki elsőként fog rábukkanni egy idegen civilizáció nyomaira vagy jeleire, ezáltal neve fennmarad, amíg ember él a világon.

    Ezzel szemben mit várhat a METI-től az emberiség? A várható eredmény természetesen függ attól, hogy milyen intenzitással, mennyi ideig és milyen információtartalommal folyik az üzenetek sugárzása. Visszatérve az előző hasonlathoz, a kiabálásnak aligha van értelme a nyílt óceánon, hiszen a természetes zaj elnyomja a kiabáló ember gyenge hangját. Ha viszont erőteljes, nagy intenzitású jeleket akarunk hosszú ideig és lehetőleg mindenféle irányba küldeni (hiszen senki nem tudja, hogy ők merre lehetnek, és mikor figyelnek éppen a mi irányunkba), akkor mélyen és tartósan a pénztárcánkba kell nyúlnunk, mert ez a program összehasonlíthatatlanul többe kerül, mint a SETI. Nagy kérdés, hogy az emberiség vállalkozna-e egy évszázadokig vagy évezredekig tartó METI programra – különösen azért, mert a csillagok nagy távolsága és az elektromágneses hullámok véges terjedési sebessége miatt egy METI programban dolgozó kutató aligha remélheti, hogy megéri az esetleges válasz beérkezését, és ezáltal bebizonyosodik (ha ez egyáltalán lehetséges), hogy az ő kísérlete (üzenete) volt a döntő lépés az első kapcsolat megvalósításában.

    De hogyan állunk azzal a sokat hangoztatott érvvel, hogy „ha mindenki hallgat, akkor sohasem jön létre kapcsolat”? Ez elvben természetesen igaz, de ne felejtsük el, hogy mennyire kezdők, fiatalok és tapasztalatlanok vagyunk mi emberek az – esetleg már évmilliók óta létező – idegen civilizációkhoz képest! Egyes kollegák nyíltan megfogalmazott félelme egy nálunk jóval fejlettebb technikával szemben, valljuk be, nem teljesen alaptalan. Lehet persze az is, hogy – ha léteznek – akkor már régóta észrevették és figyelik a földi civilizáció fejlődését, de egyrészt ezt még senki nem bizonyította be, másrészt, ha ez így van, akkor mi szükség van üzenetek küldésére? A SETI közösségben ezért tekintik sokan kockázatos (és drága) lépésnek egy nagyszabású METI program megindítását annak ellenére, hogy senki sem gondolja komolyan, hogy mindenféle üzenetküldés egyformán veszélyes, ezért betiltható és betiltandó. Az óvatosabb SETI kollegák csak arra hivatkoznak, hogy ez olyan lépés is lehet, amelyről – említett kockázata miatt – meg kellene hallgatni nemcsak a tudomány, hanem az emberek véleményét általában.

 

A San Marino-skála

 

    Jelenleg körülbelül itt tart az évek óta eredménytelenül folyó vita a SETI szakemberek körében. Magam részéről 2005-ben egy, a San Marino köztársaságban tartott SETI konferencián tettem javaslatot egy általam készített skála használatára, hogy ezáltal egyértelműbbé váljon a vitatkozó felek álláspontja, amikor METI-ről írnak vagy beszélnek. Ezzel az volt a célom, hogy ne soroljunk minden a Földről kiinduló üzenetet a „potenciálisan veszélyes” kategóriába – a kiabálást, a zászlólengetést ugyanúgy, mint egy nagy intenzitású, helyzetünket is közlő rádióvészjelzés leadását. A skála „San Marino-skála” néven 2007 ősze óta az IAA SETI munkabizottsága által többségi határozattal elfogadott eszköz.

    A San Marino-skála két részből tevődik össze: egyrészt a kisugárzás intenzitását jellemző számból (ezt a Föld vagy a Nap háttérsugárzásához kell viszonyítani a kérdéses hullámhosszon), illetve egy bonyolultabb, szubjektívebb számból, amely az üzenet információtartalmára, továbbá időbeli és térbeli kiterjedésére vonatkozik. A két szám összege 1 és 10 közé esik: 1 jelzi a jelentéktelen, 10 a legfontosabb, kritikus eseteket. A közben Paul Shuch amerikai kollegával továbbfejlesztett és publikált skála célja lényegében nem több, mint elkülöníteni az érdektelen, „amatőr jellegű” kisugárzásokat vagy üzeneteket azoktól, amelyeket érdemes széleskörű vita és megfontolás tárgyává tenni. Ezáltal azt szeretnénk elérni, hogy a vita tényleg arról szóljon, amiről szólnia kell.

    A San Marino-skála 2005 és 2008 között sokat szerepelt a szakirodalomban, szinte minden újabb, a SETI-vel kapcsolatos könyv ismerteti, sőt egy népszerű amerikai magazin is részletesen írt róla. Azt is őszintén el kell mondani, hogy éles támadások is érték, főleg az Alexander Zajcev orosz rádiócsillagász vezette METI csoport részéről. E csoport olyan rádiócsillagászokból áll, akik egy kereskedelmi jellegű szerződés keretében 1999 óta több alkalommal sugároztak erőteljes, bár rövid ideig tartó üzeneteket kiválasztott, közeli csillagok felé a Krim félszigeten lévő Jevpatoria nagy rádiótávcsövével. E csoport úgy véli, hogy működése újszerű, ugyanakkor a passzív SETI programokhoz képest pozitív lépés a csillagközi kapcsolatok kiépítése felé. Nem támogatják a San Marino-skálát, mert tisztában vannak azzal, hogy tevékenységük elég magas értéket érne el ezen a skálán ahhoz, hogy az „előbb vitassuk meg, majd csak akkor kezdjük el, ha meggyőztek bennünket arról, hogy érdemes” kategóriába kerüljön. Ezt elkerülendő ellenzik a skála használatát.

    Tagadhatatlan, hogy korábban is volt néhány, a népszerű könyvekben és a médiában nagy hangsúllyal szereplő, közismert „üzenetküldés” az Egyesült Államokból. Ilyenek voltak az egyes Pioneer szondákra erősített táblák, a Voyager szondák által a Naprendszeren túlra vitt kép-és hanganyag, valamint az egy alkalommal (1974-ben) az areciboi rádiótávcsővel egy távoli gömbhalmaz felé küldött rövid rádióüzenet. Legújabban általános feltűnést keltett, amikor a NASA egy Beatles dalt sugárzott a csillagok felé. Mindezen – előzetesen senkivel nem egyeztetett – „szimbolikus” tevékenységek szintén METI kísérletnek nevezhetők, bár a San Marino-skálán különböző okok miatt egyik sem kapna magas értéket. Ezekután nyilvánvaló, hogy az amerikai kollegák között is vannak, akik nem tartoznak a San Marino-skála hívei közé. Valószínű, hogy a jelenlegi skála még nem tökéletes, és javítani kellene rajta ahhoz, hogy mindenkit kielégítő megoldás szülessen.

    De a San Marino-skála kétségkívül segített abban, hogy a korábbi szenvedélyes és terméketlen viták konkrétabbá váljanak. Ahogy Seth Shostak amerikai csillagász, az IAA SETI munkabizottság jelenlegi elnöke egy körlevelében kifejtette: ha minden üzenetküldési aktivitást eleve szabályozni, netán a veszélyekre hivatkozva betiltani szeretnénk, akkor óhatatlanul nevetségessé válunk, hiszen hogyan lehetne megakadályozni a „kiabálást” a csillagok felé? Ezt magam részéről nagyon reális problémának éreztem, és főleg ezért javasoltam San Marinoban ezt az „analitikus eszközt” a vitatkozó felek közeledése, és egy jövendő, közös felfogás kialakítása érdekében.

A San Marino Köztársaság idén áprilisban egy ajándék átnyújtásával köszönte meg nekem, hogy „tevékenységem a nemzetközi tudományos világban elterjesztette a San Marino köztársaság nevét”. Egyszer majd kiderül, hogy mennyire lesz maradandó és sikeres ez a kezdeményezés.

 

Kiegészítés a fenti cikkhez (2016. november 29.)

 

A fenti cikk megjelenése óta eltelt 8 évben a helyzet alapvetően nem változott. Annyi történt, hogy már nem az oroszok, vagyis Zajcev és társai a fő támogatói a METI programnak, hanem a SETI Institute két vezető munkatársa, név szerint Doug Vakoch szociológus és Seth Shostak csillagász. Vakoch hosszabb ideje foglalkozik üzenetek szerkesztésével, érthetővé tételével és megfejtésével, elsősorban "aktív SETI" elnevezéssel. Shostak igen jelentős népszerűsítője az egész problémakörnek, többek között saját rádióműsora van. Valószínűleg felmérte, hogy intersztelláris üzenetek összeállítása olyan téma, amely nagyon érdekli a nagyközönséget, ezért a támogatók közé lépett.

 

   2014 elején érdekes új kezdeményezéssel állt elő John Lomberg amerikai művész, aki már a Voyager szondák üzeneteinek összeállításában Sagan munkatársa volt. Mivel felismerte, hogy egy újabb amerikai űrszonda, a New Horizons előbb utóbb kilép a csillagközi térbe, felvetette a "One Earth Message" (egy Föld üzenete) javaslatot. Eszerint miután a Plutó mellett elrepülő űrszonda memóriája 2016 végére kiürül, nemzetközi összefogással fel lehetne rá küldeni egy rádióüzenetet, és feltölteni a memóriaegységére. A kezdeményezés Magyarországon is jelentős médiavisszhangot kapott. Közben azonban kiderült, hogy a NASA újabb célpontot talált a Naprendszer legkülső részén épségben repülő New Horizons-nak, ezért nem biztos, hogy hozzájárul a One Earth Message program végrehajtásához.

 

Dr. Almár Iván

 

A Jevpatorija rádiótávcső, ahonnan a legtöbb üzenetet sugározták a világűrbe

A "One Earth Message" program emblémája

 

 

Fel